A te szakmád a te várad?

,

Mindig érdekelt, ki miért választ egy bizonyos hivatást, szívesen barangolom be másokkal az életpályájuk állomásait. Általában nem is kell faggatóznom, az emberek szívesen beszélnek magukról és a munkájukról. Mesél a fodrász, a biztonsági őr, a kereskedő, sztorizik a taxis, vágyakozik a bolti eladó, nosztalgiázik a fáradt menedzser.

Ami közös bennük, hogy gyerekként mindnyájuknak volt egy álmuk. Nekem is volt. Jó magam a belváros nem túl patinás környékén nőttem fel. Emblematikus helyszín volt a kétsaroknyira álló újságosbódé, ahol szívesen ácsorogtam kutyasétáltatás közben és nézegettem a színes címlapokat, az egyre bővülő lapkínálatot. És tudtam, hogy egyszer majd annál a bizonyos magazinnál fogok dolgozni. Tudtam? Inkább csak vágytam rá nagyon erősen. Nos, akkor, abból a szögből, ha az égiek letekintettek a kutyagumis utcára, az átlagos külsejű és bizonytalan lányra, nem biztos, hogy megtették volna rám a tétjeiket. Ekkoriban a tanulás mellett mindenféle munkákat elvállaltam: voltam telemarketinges, bébiszitterkedtem, aztán operátor lettem egy csevegő vonalban és persze írogattam is már. Sok kompromisszumot  hoztam, hogy egyszer majd „igazi újságíró” lehessek, ám ezalatt részem volt egy hatalmas önfejlesztő kalandban is. Partivonalas munkám igazán regényes munka volt, nem fordulhattam meg úgy egy társaságban, hogy ne kezdtek volna faggatni arról, miféle telefonálóim vannak. Ne feledjük, mindez még az internet kora előtt történt! Igazi álommeló volt: azzal kerestem pénzt, hogy beszélgettem, hallgattam, érdeklődtem, figyeltem, együtt nevettem és néha sírtam.

Jól hangzik ugye? Mégsem volt könnyű kereset. Éjszakai műszakban, hajnali háromkor szóval tartani a hívókat időnként több volt, mint kihívás. Időről időre meg kellett újulnom, a bizalmasukká kellett válnom ismeretlenül is. A suli mellett a szombat éjszakát tudtam elvállalni, a hét azon szeletét, amikor a korombéliek bulizni jártak. Talán irigyeltem is őket egy kicsit. Vagy sajnálgattam magam, és közben észre sem vettem, milyen remek társaság verbuválódott körém. A vonalban az emberek gyorsan megnyíltak, a beszélgetések könnyen mélyültek, sorra születtek az életmesék. Az ott töltött két és fél év alatt több ezer emberrel beszélgettem. Valakivel csak egy percig, mással hosszú órákat.

Ma is szívesen gondolok vissza erre az időszakra. Nagyon fontos alapokat adott a szakmai személyiségemhez, ahhoz, amivé váltam. És bár a magazinos évekből is rengeteg kedves emlék kísér, valahogy mégis elfogultabb vagyok azzal a botladozó huszonévessel, aki operátorként voltam.

Miért mesélek most a partivonalról? Mert ebben találtam meg a legfőbb mozgatórugómat, azt, ami a szakmai életemben ma is fejlődésre ösztökél, vagy felráz egy kudarc után. Innen vittem el magammal a kíváncsiságot, az őszinte érdeklődést, a befogadó és nem ítélkező hallgatást.

Azóta eltelt 13 év, volt szárnyalás és voltak nagy pofonok, változott a forma, a jelleg, de ma is kérdezek, hallgatok, jegyzetelek és visszacsatolok. Az alapokra ház épült, amit szépen lassan belaktam az évek során.

A ház és a falak fontosságára pedig a szupervízió irányította rá a figyelmemet. Mert ez a ház folyton alakul, szépül, csinosíthatóak a szobák, világosítható a konyha, otthonosabbá varázsolható a fürdő. A szupervíziós csoportokban ülve néha megbizserget a bizonyosság, hogy az egész eddig életem – minden emelkedőjével, szakadékával és bukkanójával – ehhez a pillanathoz vezetett. Hogy meglássak, megértsek és elvigyek magammal valamit. Azt a különleges Valamit, ami aztán mindent megváltoztathat.

Az én házam ajtaja most nyitva áll, hogy meghívjalak arra, meséld el te is az életpályád történetét és találd meg velünk a saját mozgatórugóidat!

Szeretettel várlak a hamarosan induló szupervíziós-önismereti csoportban!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.