A romantika rabjai vagyunk. Vágyunk a vágyakozásra és a mindent elsöprő érzelmekre, még ha tudjuk is, hogy a rózsaszín fellegek után gyakran változik majd az égbolt árnyalata.
Kamaszkorom egyik legemlékezetesebb olvasmánya Adrian Mole naplója volt. Emlékeztek a csetlő-botló tizenhárom éves fiúra, akivel mindig történt valami? Nemrég került kezembe a regény egyik folytatása, amelyben hősünk már 24 éves, és mivel nem nagy sikeraránnyal dobogtatja meg a női szíveket, apja a következő tanáccsal látja el: „Fiam, mondd nekik azt, amit hallani akarnak és kéthetente vegyél nekik egy csokor virágot. Ennyi az egész.”
Ennyi lenne az egész? Néhány kedves szó és pár szál növény?
Rögtönzött közvélemény-kutatásom után az derült ki, hogy a romantika képe leginkább egy gyertyafényes vacsorában sejlik fel. Meg a hullócsillagok figyelésében. Kéz a kézben sétákban. Sütibe rejtett gyűrűs lánykérésben. Szerenádban. Szétszórt rózsaszirmokban. Nos, ezeket a képkockákat bőséggel használja is a filmipar, és csépelik a regényírók is. Attól pedig, hogy vágyunk ezekre a pillanatokra, még nem vádolhatnak minket érzelgősséggel. Egyszerűen arról van szó, hogy a kedves gesztusok megdobogtatják a szívünket. Ezektől a pillanatoktól gazdagnak érezzük magunkat, hiszen a legnagyobb ajándék, amit a másik ember adhat nekünk, a személy(ünk)re szabott figyelem. A figyelmességek azt az érzetet keltik bennünk, hogy különlegesek vagyunk.
Instant vagy valódi romantika?
Azokban az időkben, amikor mobilalkalmazásokon egyetlen ujjmozdulattal döntjük el, ki kívánatos számunkra és ki nem, amikor egy szívecske elküldésével nagyjából ki is maxoltuk a romantikát, amikor egy jól komponált szelfi előrébb való, mint a pillanatok valódi megélése, nem csoda, hogy újra vágyódni kezdtünk a romantikára.
Meggyőződésem, hogy a szeretői viszonyokat is a romantika iránti sóvárgás tartja életben. Mert otthon már nincs meg a vágyott figyelem, a hiányt pedig pótolni kell. Aztán egyszer csak ott terem valaki, aki szépeket mond, nem felejti el a szülinapunkat, virágot küld, teleszórja az üzeneteit érzelmes ikonokkal, mi meg még többet akarunk belőle. Csak azt nem kalkuláljuk be, hogy idővel a szeretőkből is kihalhat a figyelmesség, és megkophat a rajongás. Persze vannak kivételek, és akad, amikor a romantika-adag tartósan beszerezhető ezekben a viszonyokban.
Nemrég olvastam egy kutatást, amiből kiderült, hogy már a tizenéves srácoknak sem nagy cucc behálózni a női szíveket. Állítják ők, hovatovább túl könnyűnek titulálják a „feladatot”. Miért? Mert a tizenéves lányok is vágynak a különlegesség érzésére, és ezért sokszor a büszkeség sem túl nagy ár.
De a romantika olyan játék, ami akkor működik jól, ha kölcsönösen táplálják. Mert tulajdonképpen a közelségről szól, amiből – ha valóban egymás mellett döntöttünk – sosem lehet elég.
Túl az érzelmi hullámvölgyeken
Párkapcsolati létünk örökös egyensúlyozás a romantika és a realizmus mezsgyéjén. A kapcsolatterapeuták szerint ebben az is közrejátszik, hogy a mozi, a reklámok és az újságok azt szuggerálják belénk, hogy a szerelem csak akkor lehet tökéletes, ha minden maximálisan klappol: éjszakába nyúló mély beszélgetések, fantasztikus szex, jó anyagi körülmények. És bár minden az elfogadás misztériumát zengi, a csalódottság könnyen testet ölt, ha nem minden a tervek szerint alakul. És amikor már túl vagyunk néhány érzelmi hullámvölgyön, egyre nehezebb a kezdeti reményteljes állapotba visszabillenni és kitartani a másik mellett. Gyakran, mire eljön a felismerés, hogy a kapcsolatnak leáldozott – a romantikának pedig végképp -, szinte megváltást jelent, hogy nem kell rögeszmésen azt táplálni magunkban, hogy minden szép és jó. Egy ellaposodott kapcsolatot egyébként sem lehet fellendíteni pár szál rózsával…
Biztos piros szívecskék kellenek?
Mára jócskán összemosódtak a klasszikus szerepek, megszűnt létezni a magabiztos, erős férfi és a védelemre szoruló, gyenge nő párosának ideálja. Ezért is érezzük azt néha, hogy a kosztümös filmekben látott romantikának már leáldozott, hiszen a mai nő nem vár ölbe tett kezekkel arra, hogy szép pillanatokat okozzanak számára. Önmegvalósít, törődik a testével és a lelkével, tanul, élményeket gyűjt. A hagyományos női értékek – mint az alkalmazkodás, a passzivitás, a várakozás – már önmagukban nem elégítik ki.
A valódi szerelem okos és józan. Ezt mutatja az is, hogy az elköteleződésnél már többnyire az észérvekre hagyatkozunk. A harmadik évezred nője független, önálló, és tudja, hogy mit akar – a romantika terén is. És nem hinném, hogy piros szívecskéket, sokkal inkább egy mély, intimitást adó szövetséget, amelyben önmaga lehet.
(A poszt egy tavalyi, Nők Lapja Ezotériában megjelent cikkem átirata. )
