Az vagy, ami történik veled?

Pár éve kitaláltam egy rovatot a facebookon. Aztán arra gondoltam, itt van a helye az oldalamon is, így a legkedveltebb posztokat ide is átköltöztetem. Kezdjük most azzal az érzéssel, amikor azt gondoljuk, a körülmények áldozatai vagyunk…

 

Mostanában simán össze lehetne vágni az életemből egy középkategóriás vígjátékot, csupa olyan béna jelenettel, amiken jókat nevetünk (ha mással történik), de sosem szeretnénk átélni. A valóságban ez úgy működik, hogy ha túl nagy dózisban csúsznak félre a dolgok, akkor kezdetben még kiakadunk, sírunk, toporzékolunk, naponta feltesszük a kérdést, hogy „miért?”, aztán valahogy elérkezünk egy láthatatlan határhoz, amin túl már csak nevetünk az egészen.

Szóval néha rajtakapom magam, hogy de hát én nem is akartam ebben a jelenetben szerepelni, illetve egészen másképp rendeztem volna, ha nem szól közbe a sors, a karma vagy a többi szereplő karizmája, mivel a fejemben élt egy szépen megkomponált verzió, hogy hogyan is kéne kikerekedjen a sztori mindenki megelégedésére.
Idővel megtaláltam a védőhálóként működő mondatot, ami alá ilyenkor elbújhattam. Ha kemény kritikát vagy jéghideg közönyt kaptam, úgy fordítottam le magamnak: nyilván nem vagyok elég jó. Puha takaróként borított be a tudat a viszontagságos helyzetekben.

Azóta is mielőtt magamra húznám, lekeverek egy virtuális pofont, hogy ne felejtsem el: nem az vagyok, ami történik velem. De ha megbarátkozom a káosszal, ha elfogadom, hogy néha a szálak totálisan összekuszálódnak, hogy a magyarázat nem hever mindig a lábam előtt, hogy a legjobb dolgok is elromolhatnak, és a „nem kellek” nem jelenti azt, hogy selejtes vagyok, akkor már nem is kell annyira az a heppiend.
A film pedig? Lehet, hogy néha szívfacsaróan esetlen, vagy kicsit sem meseszerű, de az enyém.

És még bármi lehet belőle.

 

#eletmodegyperces