Beszélgess egy gyerekkel és megtudod, ki vagy!

A szupervízió egy olyan működésmód, ahol a gyermeki ösztönösség és a felnőtt észjárás találkozik, egy életmódváltás, ahol nem a ruhaméreted lesz kisebb, hanem a látómeződ, a lehetőségeid tárháza lesz nagyobb. Szerencsére nekem itthon is van szupervizorom.

A szupervizorrá képződésem életem legnagyobb önfelfedező kalandja volt. Azóta máshogy hallgatok, máshogy figyelek, máshogy szűröm az információkat, máshogy engedem át magamon a hallottakat, és ez nem csak az egyéni vagy csoportos üléseken van így, hanem érvényes a mindennapjaimra is.

Valahogy jobban el tudom választani a lényegeset a lényegtelentől, ami lássuk be, jól jön egy olyan nőszemélynek, aki alapvetően hajlamos túlelemezni a dolgokat. A túlelemzés levetkezősében a másik nagy edzőm a kisfiam. Egyébiránt – ahogy az egyik tanárom fogalmazott a képzésben – a gyerekek a legjobb szupervizorok. Bár az enyém mindössze egy méteres, a tudása máris hatalmas.

 

Beszélgess egy kisgyerekkel, és megtudod, ki vagy!

Tölts el néhány órát egy már beszélni tudó kisgyerekkel, és többet megtudsz magadról, mint hinnéd!

Ők ugyanis nem mérlegelnek, nem taktikáznak, nem rágják meg magukban a szavakat, oda adják neked a legrövidebb úton, az itt és most-ban, úgy és akkor, ahogy érzik. Én már tudom, hogy amikor a fiam az arcomba hajolva megkérdezni, hogy „Anya, boldog vagy?”, akkor ő  az aktuális működésemre reflektálva azt üzeni, hogy a legkevésbé sem tűnök boldognak, és ideje megráznom magamat. Egy gyereknek hiába rakjuk fel az álarcot, ő mögé lát annak. Ugyanígy hull le sokszor a szupervíziós üléseken is az álarc.

Az én kis szupervizorom

 

Elő az érzésekkel!

A szupervízióban elsősorban az érzéseinkkel dolgozunk. Engem mindig lenyűgöz, ahogy a gyerekek árasztják magukból az érzelmeket. A gyerek sír, ha bánata van, kacag, ha öröme, és mindig nagyon pontosan fogalmaz a szükségleteit illetően. Hogyan is volna ez egy olyan világban, ahol közölnénk a morcos pénztárosnővel, hogy márpedig ránk most legyen szíves mosolyogni, mert egyébként sem volt könnyű reggelünk és nem szeretnénk az ő frusztrációját is továbbcipelni? Egy cserfes 3 évestől még venné a lapot, de egy felnőtt embertől? Talán jobban járnánk, ha mindezt elegáns köntösbe bújtatnánk, és félretéve a saját nyűgösségünket megdicsérnék a blúzát, hogy jobb napja legyen. A következő öt másodpercben valószínűleg meglehetősen átrendeződnének a vonásai.

Tényleg nem csak írom, tudom is, hogy tanulhatunk a gyerekektől! Ők (még) jól tudnak bánni az érzéseikkel, őszintén megélik a magaslatokat és a mélységeket, jóhiszeműen, tisztán gondolkodnak a világról. Erről eszembe jut, amikor az akkor nagyjából két és fél éves fiam a szoba szőnyegén feküdve elmélkedett. Amikor megkérdeztem, mit csinál a távolba révedve, sértetten közölte, mint akinek csúnyán bezavartak a nyugalmába: „Hát gondolkodom…”.

Mi felnőttek, vajon hagyunk-e elég időt arra, hogy csak úgy belebambulva a világba megfigyeljük az érzéseinket, fürdőzzünk a gondolatainkban?

Színezd valósra az álmaidat!

Szót kell ejtenem Pimiről és Pamacsról. Én magam sosem láttam őket, a fiam fantáziabarátai. Állítólag időnként ott ülnek a szobája sarkában. Pimi és Pamacs persze igazából csak az ő kis buksijában léteztek, és amikor akarta, előhívta őket, mert ettől érezte jól magát.

Felnőttként részünké válik a racionalitás, ez lesz a fő mozgatórúgónk, nehezen adjuk át magunkat annak, ami a szemünknek láthatatlan.  A szupervízióban előszeretettel birizgáljuk az érzelmi agyunkat, sokat játszunk a képekkel, a fantáziánk világával. Én hiszem, hogy sokszor a képzelet a valóság előszobája. Mit jelent ez? A fantázia segíthet, hogy valósra színezd az álmaidat! És ha ebben együtt tudsz gondolkodni másokkal, még tovább élesedhet, finomodhat a kép arról, mire is vágysz valójában és merre érdemes elindulnod!

Urald a zűrzavart!

Aztán ott van a külső-belső káosz, ami időnként elhatalmasodik rajtunk. A kisgyerek átlát a káoszon, mert számára a káosz nem létezik. Ő egyszerre csak egyetlen dologra koncentrál (figyeljük csak meg, amikor belefeledkeznek a játékba), ami éppen akkor a legfontosabb számára. Vajon mikor felejtjük el ennyire ösztönösen kezelni a prioritásainkat? Gyerekként még tudjuk, mi az igazán fontos, felnőttként viszont már annyiszor összezavarnak minket a játszmákkal, a rossz helyen és időben dörrenő mondatokkal, hogy nehezen vagy egyáltalán nem látjuk át, mit is csinálnak velünk ezek a helyzetek.

A szupervízió abban is segít, hogy önmagunkon gondolkodjunk!

Fejleszd magad!

Egy kisgyerek folyton fejlődik. Mindig tanul valamit önmagáról és a világról. Felnőttként ez a fejlődés az egyéni igényeken is múlik, de ha nyitottak maradunk mindarra, ami még hozzánk adhat, szép lassan összerakhatjuk a saját „túlélő felszerelésünket”, amely átsegít minket a nehézségeken. Sőt, arra is jó lesz, hogy lebontsuk a saját magunk építette akadálypályákat!

A szupervizor a személyiségével dolgozik (ebben is hasonló a kisgyerekhez), a meglátásaiban, a megérzéseiben ott van minden mögötte álló tapasztalat, öröm, fájdalom, magasság és mélység.

A szupervíziós folyamat egy út, amelyen ha nyitott szívvel és füllel végighaladsz, nagy dolgok történhetnek meg veled, és biztosan nem lesz üres a tarisznyád az út végén. Új szempontokkal, működésmintákkal és felismerésekkel leszel gazdagabb.

Egy kaland, ahol a gyermeki ösztönösség és a felnőtti észjárás találkozik, és egy életmódváltás, ahol nem a ruhaméreted lesz kisebb, hanem a látómeződ, a lehetőségeid tárháza lesz nagyobb.

Én most erre az egészen különleges életmódváltásra biztatlak, amelyben én kicsit szülő, kicsit edző, kicsit coach, kicsit író ember és nagyon önmagam vagyok, és abban bízom, hogy te is megtalálod a leglényegedet, miközben a személyiségeddel foglalkozunk. Készen állsz arra, hogy ha már a világ nem változik, te változtass az életminőséged javítása érdekében? Készen állsz arra, hogy ezt megtedd önmagadért?

A szupervíziós módszerről ITT olvashatsz bővebben!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.