Ha a boldogtalanság fáraszt…

Állítólag ma van az év legdepressziósabb napja. A hideg, a szürkeség, a már mostanra hamvaiba hulló újévi fogadalmak, a bacilusok, és mások komorsága sem kedvez a hangulatunknak. Ugyanakkor úgy hiszem, nem kell mindig magunkra erőltetni a vidámságot, és kényszeredett örömlistákat gyártani a jobb hangulatért. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy a rosszkedvünk megmutassa a jó irányt.

pexels-photo-209500

Decemberben összegzünk, januárban új terveket szövünk, és kicsit önmagunkba süppedünk, még ha minden azt trombitálja is, hogy a helyes megközelítés a hurráoptimizmus. Az arcunkra erőltetett mosolyok helyett azonban néha célravezetőbb beleengednünk magunkat a kudarcérzetbe, hogy felfedezzük, miért is nem tudtunk megmaradni a célunk mellett. Ahogy egy számomra kedves mondás tartja: az emberek két okból változtatnak: vagy kinyílt az elméjük, vagy összetört a szívük.

Fogadalom-csapda

Utólagos kudarcérzetünk oka gyakran az, hogy amikor fogadalmakat teszünk, nem számolunk azzal, hogy a körülmények nem mindig lesznek cinkosaink, hogy néha csak a saját erőnkre, kitartásunkra, elszántságunkra építhetünk majd – semmi másra.

Leszögezem: nem hiszek az újévi fogadalmakban, vagyis abban, hogy új életet csak egy bizonyos napon lehet kezdeni. Nem a naptár mutatja meg, hogy mikor állunk készen a változtatásra. Viszont a kifogásaink biztos menedéket nyújtanak, amikor kételkedünk a végeredményben, vagy nem látjuk valódi értelmét a változtatásnak. Persze tudjuk, hogy le kéne végre szokni a dohányzásról, tudatosabban kellene táplálkozni, több időt kellene szakítani a pihenésre, de győz a kényelem, a fáradtság, a mindenjólvanúgyahogy van sokszor hamis érzete.

Cselekvés nélkül semmi sem változik!

„Az emberi hang sosem érhet el olyan távolságra, amit a lelkiismeret kicsiny hangja megtehet” – mondta Mahatma Gandhi. Lelkiismeretünk hangos, de van egy nála is erősebb hang: a belső szabotőré. Mindannyiunkban él egy kényelmes komfortzóna-felelős, aki nélkül nem vihetjük sikerre a terveinket. Egy csapatban kell játszanunk vele. Ez a „mumus” felelős a halogatásért, a megtorpanásért, a kudarcérzetért. Ha azt mondanám, hogy benned is lakik egy ilyen komfortzóna-felelős, aki nagyon fél, mit mondanál neki? Hogyan nyugtatnád meg? Miként biztosítanád arról, hogy minden rendben lesz?

Belső szabotőrünket leginkább a tehetetlenség táplálja. Cselekvés nélkül semmi sem változik! Ugyanígy a belső szabotőrnek kedvezünk, ha folyton nyugtalanságot érzünk, rohanunk egyik helyről a másikra, és sehogyan sem tudunk a valódi célunkra összpontosítani. Az ezekből adó lelki és/vagy testi kimerültség miatt pedig végül a passzivitást választjuk. Megy a cél a kukába…

 Begyakorolt életvidámság

A pozitív pszichológia egyik bátorító vonatkozása, hogy boldogságkapacitásunk mintegy 40 százalékával mi magunk rendelkezünk, így a gondolataink által boldogságra programozhatjuk az agyunkat. Minél gyakrabban árasztjuk el magunkat jó érzésekkel és pozitív gondolatokkal, annál stabilabbak lesznek a jó hangulatunkért felelős idegi összeköttetések. Tudjuk rég, a jobb hangulat érdekében számtalan technika áll a rendelkezésünkre.

De mi van, ha nincs kedvünk úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Nos, az is oké. Engedjük meg magunknak a szürke szemüveget, mert belső kritikusunk ilyenkor is segítségünkre lesz.

Az egyik fő boldoságforrásunk az öngondoskodás, és számomra az is ide tartozik, ha néha megadjuk magunkat az önsajnálatnak, sírunk, panaszkodunk, tányérokat törünk. Sokkal károsabb, ha vidámságot mímelünk, miközben megbénítanak minket a negatív érzések. Szomorkodni ér, és sokkal bátrabb cselekedet, mint álarcokat viselni. És ha ezt a fajta tökéletlenségünket a céljaink megvalósításához vezető úton is elviseljük – sőt, még kedvelni is megpróbáljuk –, valahogy könnyebb lesz minden.

Olyan ez, mint egy feloldozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.