Szívből jön, amikor azt mondod magadnak: úgy vagyok jó, ahogy vagyok, vagy csak egy kerülőút ahhoz, hogy ne kelljen változnod? Ne félj az elégedetlenségtől, mert sokszor ez ébreszti fel a vágyainkat, amelyekből célokat alkothatunk.
Az utóbbi években dübörög a Body Positivity (testpozitivítás) mozgalom, ami valóban elindíthat a belső változás útján, amennyiben a valódi önelfogadásról beszélünk és nem a kibúvók kereséséről. De miért jobb, ha néha mégis inkább megkérdőjelezzük magunkat?
Szeret, nem szeret…
„Vetkőzz le! Most állj be a legnagyobb tükör alá, és határozottan jelents ki: csodálatos vagyok!” „Szép vagyok!” „Szeretem magam!” Működött nálad valaha ez a gyakorlat? Fogadjunk, hogy a mesterséges önszeretet helyett azt kezdted el listázni a fejedben, miért nem esik jól ez a mustra.
Hadd meséljek valamit magamról! Tizenévesen azért akartam újságíró lenni, mert úgy éreztem, a színes magazinok új színeket, lehetőségeket hoznak az életembe. Olvasás közben elhittem, hogy többet is kihozhatok magamból. Most is játszottam egyet. Találomra fellapoztam négy női magazint, amelyekben kivétel nélkül ott szerepelt a gondolat, még ha más-más kontextusban is: fogadd el magad, bármilyen nehéz is. Közben a másik vezető üzenet, amit nagy dózisban kapunk, hogy ne elégedj meg a kevéssel, hozd ki a maximumot magadból! Kész káosz.
Tényleg csak akarat kérdése?
Elvirával már az első találkozásunk nehezített pálya volt, mert a harmincas évei végén járó, vezető pozícióban dolgozó lány belső motivációjáról hamar kiderült, hogy nem létezik. Eleve nem teljesen önszántából, hanem barátnője biztatására érkezett a coachingba, hiszen úgy tűnt, a súlyfeleslege egyre inkább izolálja. Életmódcoachként általában azt tapasztalom, hogy nagy reménnyel és elszántsággal érkeznek azok, akik végre jobban szeretnék magukat érezni a bőrükben. Elvira azonban tele volt daccal, és bár jelentős túlsúlya egyre több egészségügyi problémát okozott számára, mindig azzal érvelt – még önmagának is -, hogy ha akarna, le tudna fogyni. Egyik fele látta az akadályokat, amiket a kilókból épülő védőbástyák jelentettek, másik fele viszont teljes tagadásban volt: „jól érzem így magam a bőrömben”, „mit strapáljam magam, ha így is tetszem a férfiaknak?” – hajtogatta ezt még úgy is, hogy csalódások érték a virtuális húspiacon. A barátai aggódtak érte, az orvosa is figyelmeztette, Elvira azonban habzsolt („ez az egyetlen örömöm”), és csak nagy ritkán húzott tornacipőt. Már az első találkozónkon kimondta: „inkább elfogadom magamnak ilyennek, amilyen vagyok, minthogy bármiről lemondjak”.
És bár a külvilágból rengeteg figyelmeztető jelzés érkezett hozzá, nem engedte át magán ezeket. Azt gondoltam, hogy mivel eleve külső nyomásra érkezett hozzám, aligha lesz következő alkalmunk, ha csupán támogatást vár a biztonságos lomhaságához. Hamarosan mégis felhívott, és arra kért, találjuk meg a saját mozgatórúgóit az életmódváltásra, hiszen a beszélgetésünk alatt rájött, hogy az önelfogadása csupán védekezés a részéről, és egyben lázadás az érte aggódók ellen. Mert a szíve mélyén persze, hogy szeretne csinosabb lenni.
Élővé vált vágyak
Elvirán kívül is sokan tartják magukat ál-elfogadásban, mert még nem fáj annyira a helyzet, hogy változtassanak. Vagy nincsenek eszközeik, nincsenek támogatóik, nincsenek jól körvonalazható terveik hozzá. Ők a feloldozásra (majd mások megoldják helyettem) vagy éppen az igazán nagy pofonra várnak. És akkor is benne maradnak, ha számukra a komfortzóna egyenlő az ismerős rosszal.
Noémi részlegvezetőként dolgozik, munkájában sikeres, folyamatosan képzi, fejleszti magát. A coachingszobámon kívül megfordult már pszichológusnál, kineziológusnál, látónál, és ahogy menet közben kiderült, mindenkitől csak egyet várt: támogatást a biztonsági játékához. Lassan fogalmazta meg az üléseink során: annyira sikeresnek érzi magát a munkájában, hogy egyre erősebb a hiedelme: nincs is szüksége igazán magánéletre. Sokan dolgozott, kamasz fia egyre több időt töltött az apjánál. Az első alkalom végére már megvolt a témánk: szeretne többet törődni magával. A magánéleti vágyaival kapcsolatban viszont nem érezte jól magát, nyomta őt a súly, hogy több munkát kellene bele fektetnie. Így hát inkább elfogadta a munkamániáját, és úgy döntött: épp elég, ha anyaként és dolgozó nőként helyt áll. Felismerte azt is, hogy neki mindig kell egy szövetséges ahhoz, hogy beinduljon a változás. Megnéztük, mi mindent szeretne visszahozni az életébe. Hosszú volt a lista. Ahogy végre ki tudta mondani a vágyait, ettől élővé váltak, és a megalkuvás, vagyis a hamiskás elfogadás helyett – ami sok energiát rabolt el tőle – azon dolgoztunk a következő üléseken, hogyan tudja, ahogy ő fogalmazott „láthatóvá” tenni magát a magánéletében is. Például azzal, hogy fontos lesz önmagának, és gyakorolja az öngondoskodást.
Kényszerbékekötés helyett
Sokszor úgy érzem, a sokszor tökéletesre retusált online világ ellenforradalma ez a „fogadd el magad mindenáron” mozgalom, csakhogy az igazán lélekemelő út valahol középen helyezkedik el. Mint ahogy az is tévhit, hogy a Body Positvity azt jelenti, nem kell semmit tenned a testedért, a lelki békédért, önmagadért.
A lázadás az ellen szól, nehogy már szégyellni kelljen magam, csak mert nem makulátlan a bőröm, karcsú a derekam, nem nyomok le a napi meló után még egy kardióedzést, vagy nem készítek mindennap instakompatibilis menüt a családnak. Olyan mintha csak túlteljesítéssel, maximális összeszedettséggel, gondosan megkomponálva élhetnénk harmonikus életet, amiben nincs helye a bizonytalanságnak, az elveszettségnek, a hibázásnak, az örök kutatásnak. Ezért olyan nehéz például valami újba kezdeni. Mert ott eleinte „bénázhatunk”, megmutatkozhat az esetlenségünk.
Hogy miért hisszük inkább el, hogy nem megy, miközben meg sem próbáljuk? Mert nem akarunk még egy strigulát behúzni a kudarctáblára. Ráadásul az önelfogadás kényelmesnek tűnik, egyszerű kimondani, oké, elfogadom a helyzetet és továbblépek. Amikor a környezetünk az sugározza, hogy rendben vagyunk, akkor mi is jobban megtaláljuk magunkban ezt az érzést. Akkor valóban ösztönösen, zsigerből jön, hogy nem akarunk mások lenni. Viszont ez csak akkor működik, ha nem kell napi tízszer figyelmeztetnünk magunkat arra, hogy igen, ma (is) szeretni fogom magam. Ha nem pár mantrától várjuk a feloldozást az önutálat, a lelkiismeret-furdalás, vagy a szégyen hálójában, hanem beleállunk a helyzetbe és a kényszerbékekötés helyett az energiánkat arra fordítjuk, hogy megmutassuk magunknak, képesek vagyunk előrelépni. Hogy azt mondjuk, elfogadom, hogy zavarnak a tökéletlenségeim, de dolgozom azon, hogy megtaláljam az erőmet a változtatáshoz.
A valódi önelfogadásban nincs kétely
Aki eleve hajlamos arra, hogy kifogásokat keressen, el sem jut odáig, hogy rálásson a lehetőségeire, hiszen már előre eldöntötte: neki ez úgysem sikerül. Az alacsony önbizalmú emberek gyakran tartják magukat tehetetlenségben, vagyis próbálnak megbékélni azokkal a helyzetekkel, amikben nem érzik jól magukat. Hiszen jobban félnek a változtatási szándék kudarcától, mint a nem változástól. A valódi önelfogásban azonban nincs kétely, és nincsenek rossz érzések. Annyit jelent: elfogadom magam, mégpedig az összes pozitív tulajdonságommal és hiányosságommal együtt. És ha ezt jól működtetem, akkor arra fog ösztönözni, hogy előcsalogassam önmagam legjobb változatát.
Az életmód-változtatás például nagyon jó önbizalomedzés, hiszen megmutatja az erősségeinket és a gyengeségeinket. Általában úgy fogunk hozzá egy fogyókúrához, ahogy a többi kitűzött célunkhoz, és ott bukunk el, ahol más próbálkozásainknál is. Például ha nem bírjuk a kritikát, az minden területen blokkolni fog. Elég egy rossz beszólás, és saláta helyett jöhet a csoki, esti edzés helyett meg az önostorozás.
Egy célkitűzés után sokszor az a meggyőződés hiányzik, hogy tudom, hogy jó úton vagyok. Ha például a sportban le tudjuk győzni önmagunkat, az élet más területein is könnyebben áttörhetjük a határainkat. Egyre könnyebb lesz kilépni a régi cipőből, ha úgy állunk ki saját magunkért, hogy nem kérdőjelezzük meg a sikert.
John Irving író találóan fogalmazta meg, hogyan lehetünk egyszerre hűségesek és törekvők: „Ha egyszer fontos neked valami, azt meg kell védened. Ha olyan mázlista vagy, hogy találtál egy életmódot, amit szeretsz, akkor a bátorságot is meg kell találnod, hogy azt az életet éljed.” Úgy is mondhatjuk, hogy az elfogadás egy olyan sziget az élet vizén, ahol lehorgonyozhatunk és erőt gyűjthetünk. Rátalálni a legjobb önmagunkra viszont egy soha véget nem érő kaland.
5 SEGÍTŐ KÉRDÉS, HA ÚGY ÉRZED, IDEJE BELEVÁGNI AZ ÉLETMÓDVÁLTÁSBA:
- Mi lehet a haszna annak, ha minden így marad, ahogy most van?
- Mikor csináltál utoljára valami újat?
- Mi az, ami fontossá teszi a változást?
- Mit tehetsz ma azért, hogy jobban érezd magad?
- Mire tanítanak téged azok, akik inkább hátráltatnak?
(A cikk a Nők Lapja Pszichológia egy korábbi számában jelent meg.)
